Az emberek többségére igaz, hogy családban nőttek fel. Jelentős részük jelenleg is családban él. Márpedig a család és az állam közti párhuzamokat nehéz nem észrevenni. Ez alkalommal a döntési jog kérdését szeretném kicsit boncolgatni bloggeri szikémmel.
Egy családb jellemzően egy vagy kettő kereső személyből, és az úgynevezett eltartottakból áll. Ők a családban élnek, javaiból részesednek, és vagy a jövő ígéretét látjuk bennük, vagy a hosszú évek során megszolgálták ezt a (többek között) anyagi támogatást. Sok szempontból a család teljes jogú tagjainak minősülnek, azonban az egyik legfontosabb (és okfejtésem szempontjából kardinális) folyamatban, az anyagi döntések meghozatalában külön kategóriát alkotnak. Kifejezhetik vágyaikat, elképzeléseiket, megoszthatják tanácsaikat, ám magát a döntést egy jól működő családban végül a keresők, azaz többnyire a szülők hozzák meg. Amennyiben az eltartottak nincsenek túlzottan elkényeztetve, ebből nem is szokott valódi konfliktus kialakulni, hiszen logikus, hogy aki megkereste, az döntse el, hogy miként költik el a pénzt.
Igen ám, de hogyan nyilvánulhat ez meg egy állam működésében. Nos, itt a pénz elkötési módját meghatározó személyek elsősorban a kormány tagjai, a kormányzó párt politikusai. Ők a választások előtt meghirdetik programjukat, amelynek jelentős részét képezi, hogy az ország pénzét milyen módon lenne leghelyesebb elkölteni az ő véleményük szerint. Az elvi kérdések (mint pl. az azonos neműek házassághoz való joga) mellett előre megtervezett költségterveket kapunk. Mitöbb, költségvetést. Szavazópolgáraink pedig méltóságteljes léptekkel azz urnákhoz lépnek, és leadják szavazatukat ezekre a pénzelosztási lehetőségekre.
De vajon milyen jogon szól bele a pénz elköltésének módjába az, aki maga nem tett hozzá? Más szavakkal aki nem termel GDP-t és nem adózik, miért döntheti el, hogy a befizetett adóforintok mire legyenek elköltve? A nyugdíjasok már megtermeltek sok-sok adóforintot, de szavaztak is annak elköltéséről mikor az aktuális volt (kivéve persze a szocializmus időszakát), neveléssel továbbadták értékeiket a jelenlegi keresőknek, így életük munkája továbbél az ő szavazataik formájában is. Azok pedig, akik még nincsenek a munkaerőpiacon, amíg nem tesznek hozzá a közös vagyonhoz, vajmi kevés jogalapal szólnak bele annak az elköltésébe.
A minimálbérük után nem adózókat én személy szerint a szavaztra jogosultak köréhez írnám, hiszen őket törvényi szabályozás tartja vissza az adófizetéstől. A főállású anyák helyzetén szintén érdemes lehet elgondolkodni. Rengeteg kidolgoznivaló gyakorlati eleme van még e felvetésnek, azonban az elvi kérdés egyszerű:
Szavazhasson-e, aki nem termel GDP-t, s nem fizet adót?
